Idén immár ötödik alkalommal gyűltek össze a diaszpórában élő magyar gyermekek Manchester közelében, hogy egy hétre közösen kalandozzanak a magyar történelemben, új barátságokat kössenek, és még szorosabban kapcsolódjanak magyarságukhoz. A táborban 47 gyermek vett részt, akik a hét során nemcsak egy történelmi korszakot ismerhettek meg, hanem egy valódi közösség részeseivé is válhattak.

A tábor első napjaiban jurták emelkedtek a réten, törzsek alakultak, dukátok cseréltek gazdát, miközben kézműves, dráma- és ludus (latinul: játékos tanulás)  foglalkozásokon keresztül elevenedett meg előttünk a magyar államalapítás időszaka. A gyerekek játékos formában követhették végig Vajk útját a kereszténység felé, tanúi lehettek megkeresztelkedésének, majd István királlyá válásának.

Persze a történelem nem lett volna teljes egy kis kaland nélkül.

A hét egyik legnagyobb eseménye a koronázási jelvények eltűnése volt. A törzsek nagy gonddal készítették el a koronázás kellékeit, ám a pogányok – vagy legalábbis valaki – ellopta azokat. Hamarosan eltűnt a zászló is, és kezdetét vette a tábor legnagyobb nyomozása.

A zászlólopás rejtélye napokra lázban tartotta a gyerekeket. Mindenki gyanús volt egy kicsit, minden apró részlet nyomnak számított, és egymást érték a merészebbnél merészebb elméletek. Az első számú gyanúsított Bolond Botond lett, később azonban egy teljesen váratlan név került elő: Eszter.

A nyomozók természetesen azonnal tudni akarták, ki is ez az Eszter.

Miután kissé hosszúra sikerült magyaráznunk Esztergom történelmi jelentőségét – körülbelül olyan bő lére eresztve a választ, mint a tábori konyha híres „mókusgulyását” –, az egyik gyermek végül megoldotta a rejtélyt:

– Hát az Eszter, Esztergomból!

A korona végül előkerült, a jelvények visszakerültek jogos tulajdonosaikhoz, és a tábor zárásaként méltó módon megkoronázhattuk Istvánt.

A hét azonban nemcsak nyomozásból állt. Hosszú túrák, íjászgyakorlatok, vízi csaták, zászlókeresések és számtalan kihívás színesítette a programot. István király története olyannyira életre kelt, hogy egyesek szerint „mihelyst leszállt a repülővel, szinte azonnal keresztelni vittük”. A keresztelkedés után pedig a nagy vizezés közepette találta meg a zsebében az elázott útlevelét.

A tábor természetesen az idei évben is bővelkedett emlékezetes aranyköpésekben. Megtudhattuk többek között, hogy volt „túrós madarunk”, hogy a magyarok az „Urán hegységből” érkeztek, és hogy őseink „rovarírással” írtak.

Az esti tűz mellett pedig megszületett a tábor egyik legfontosabb túlélési tanácsa is:

– Amikor leapadt a tűz, akkor kellett volna rárakni!

A szerzők ezúton javasolják ennek hivatalos felvételét a jövő évi tábori túlélési kézikönyvbe.

A sok nevetés és kaland mögött azonban komoly cél húzódott meg. A tábor legfontosabb üzenete a magyarság megőrzése volt. A résztvevők azt az örökséget kapták útravalóul, hogy bárhol éljenek is a világban, soha ne feledjék gyökereiket, őseiket és közös történelmünket. A diaszpórában élő gyermekek számára különösen fontos megtapasztalni, hogy a magyar nyelv, kultúra és közösség nem csupán múlt, hanem élő valóság.

Talán ezt bizonyítja legjobban egy kis táborozó mondata, aki a hét végén kijelentette:

– Szeretném megszerelni a magyar nyelvemet, mert nem beszélem elég jól.

Kevés szebb visszajelzést kaphat egy diaszpóratábor.

És talán még ennél is többet mond egy másik történet. Az egyik gyermek egyáltalán nem akart eljönni a táborba. Érkezéskor sírdogált, nehezen búcsúzott el a szüleitől, és úgy tűnt, hosszú hét vár rá. A tábor végén azonban, hazafelé az autóban már egészen mást mondott:

– Ha jövőre nem engedtek el, akkor egyedül jövök vonattal.

Azt hisszük, ennél pontosabban nem is lehetne összefoglalni, mit jelentett ez a hét.

Mert ez már nem is egyszerűen tábor volt.

Ez közösségépítés volt.