Több mint 1800 kilométert utazni Európában azt jelentené, hogy legalább 3 – 4 országot átszelünk. Ez körülbelül egy Budapest-Toulouse út lenne. Ezzel szemben Argentínában ez egy sima belföldi útnak felel meg.
Ennek a „rövid”, 30+ órás útnak a megtételére és a mendozai VII. Dél-amerikai Diaszpóra Iskolatáborban való részvételre vállalkozott 8 misionesi kalandor és egy budapesti jövevény (jómagam), akit nevezzünk most Vajknak.
Vajk tehát megvan. De akkor hol az anyahajó?
A kis csapat először Posadasból Chaco tartománybeli Sáenz Peñába utazott busszal, ahonnan egy közvetlen, szervezett járat indult tovább egyenesen Mendozába.
Hogy lesz ebből a buszból anyahajó?
Argentínában a nagy távolságok hosszú utakat eredményeznek, ezek pedig kényelmes és jól felszerelt buszokat igényelnek. Ez esetünkben (és az eddigi tapasztalataim szerint ez a menetrendszerinti távolsági buszokra is igaz) nem a szokványos 2×2 üléses, otthoni buszokat jelenti. Sokkal inkább egy földi repülőgépet: egy kétemeletes „debellát”, WC-vel, stabil és gyors Starlink internettel (megdöbbentő), konnektorokkal és nagyigazgatóknak való, dönthető, puffos székekkel. Már-már elnökinek érezhetnénk, egyedül az alaszkai levegőt fújó légkondicionáló ront némileg az összképen.
A táborba négy fő útvonalon érkeztek a résztvevők (Chile, Argentína, Uruguay és Paraguay felől): az első csoport Santiago de Chiléből, a második Barilochéból, a harmadik Buenos Airesből (kiegészülve az uruguayiakkal), és végül a legnagyobb, a Misiones-Chaco-Córdoba útvonalról érkező „anyahajó-busz”, tele sok első táborozóval.
Az anyahajó és a többi busz is időben megérkezett a Mendoza határában lévő táborhelyre.
A helyi szervezők és a cserkészek is kitettek magukért. Ami igazán meglepett, hogy az első esti tábortűznél minden ének, rigmus és mondóka magyarul zajlott a cserkészek vezetésével (a tábor egyéb eseményei is, csak itt tűnt fel először igazán). Ez azért különösen pikáns, mert a lobogó tábortűz mellett, egy idegen csillagokkal teli égbolt alatt – ahol a Sarkcsillag már régen nem látszik, csak a Dél Keresztje világít – egy félsivatag közepén olyan cserkészek énekelnek, ugrálnak és rigmusoznak magyarul, akik – mint később kiderült – otthon már általában nemzedékek óta nem is beszélnek magyarul. Mégis, a szombati iskolában és a cserkészetben megtanult nyelven újra megszólalnak. Ilyenkor azért „Gábor Áron rézágyúja” egészen másképp szól, az egész jelenet szinte filmszerű.
És a koronázás?
Amellett, hogy a tábor tanulságos és szuper élmény volt, valamint jó volt végre látni a többi magyar közösség – ha nem is az összes, de legalább néhány – tagját. De ami a legfontosabb, hogy sok gyerek először táborozott, először utazott, és először találkozott más magyarokkal, illetve a kultúrával és a nyelvvel ilyen formában.
Mivel ezek a táborok minden évben egy téma köré épülnek, és idén Szent István volt a középpontban, adódott az ötlet, hogy ne csak beszéljünk róla, hanem meg is elevenedjen a király. Így esett meg, hogy a misionesi Vajkot, Istvánná keresztelték és egy áprilisi mendozai napon „megkoronázták”, mint Szent Istvánt. Kicsit fiatalabb, kicsit szemüveges és kicsit kopaszabb István lett, de a célnak megfelelt. Legalább a gyerekeknek ne csak szavak, hanem konkrét élmény is maradjon egy „1000 éves bácsiról”.
Érdekes volt látni egy másik szervezési módot is: míg otthon poroszos szigorral van minden megszervezve (legalábbis amiket eddig csináltam), ahol percről percre le van bontva a menetrend, itt sokkal improvizatívabb és rögtönzőbb volt minden. Ezt nehezebb követni, viszont sokkal jobban személyre szabható, és könnyebben alkalmazkodik a változó körülményekhez és igényekhez (időjárás, emberek, érdeklődés stb.).
István király valószínűleg boldog és büszke lenne, ha látná, hogy még Argentínában is vannak tisztelői és „gyermekei”. Ezt persze biztosan nem tudhatjuk, de az biztos, hogy a misionesi István-dublőr így gondolja.
Madarász Bálint
KCSP Ösztöndíjas, Posadas, Misiones, Argentína